Egyszer volt, hol nem volt, egy barátságos, zöldellő erdő közepén élt három kismalac. Kunkori farkuk, rózsaszín orruk és igencsak ficánkoló fülük volt. Édesanyjukkal laktak, de a ház már kezdett túlságosan kicsi lenni három növekvő malac számára. Egy napsütéses reggelen Malac mama megtörölte a kezét a kötényében, és így szólt: „Drága kicsinyeim, már elég nagyok vagytok, hogy kimenjetek a nagyvilágba. Saját házat kell építenetek. De ne feledjétek, bármit is tesztek, a tőletek telhető legjobban csináljátok, mert a világban él egy Nagy Gonosz Farkas is.” A három kismalac búcsúcsókot adott édesanyjának. Pöttyös kendőjükbe elemózsiát csomagoltak, és vidáman dalolászva elindultak a poros úton. Bátornak és izgatottnak érezték magukat. Ám ahogy egyre mélyebbre hatoltak az erdőben, a fák egyre magasabbra nőttek, az árnyékok pedig egyre hosszabbra nyúltak. Hirtelen egy gally hangosan megroppant mögöttük. RECCS! A három kismalac megdermedt.

A malacok körülnéztek, de nem láttak semmit. „Csak a szél volt” – mondta az első kismalac. Kicsit lusta volt, és gyorsan meg akarta építeni a házát, hogy utána játszhasson. Éppen akkor egy ember sétált el mellettük, aki egy nagy köteg aranyszínű szalmát cipelt. „Kérem, uram” – kérdezte az első malac – „odaadná nekem azt a szalmát, hogy házat építsek belőle?” Az ember beleegyezett, és a malac munkához látott. Felhalmozta a szalmát – zissz-zupp, zörrenés. Nem volt túl erős, de egy óra alatt kész is lett! Az első kismalac táncra perdült, majd bement, hogy szundítson egyet a puha szalmapadlón. Éppen lehunyta a szemét, amikor zajt hallott odakintről. Nem madár volt. Nem is nyuszi. Hanem egy nehéz, dobogó lépés. Dobb. Dobb. Dobb. Aztán egy mély, rekedtes hang kopogott az ajtón. Kopp-kopp-kopp. „Kismalac, kismalac, engedj be!”

A kismalac kikukucskált a szalmafal egy résén. A Farkas volt az! Nagy, sárga szemei, éles, fehér fogai voltak, és nagyon éhesnek tűnt. „Nem, nem, a kunkori farkincámra mondom!” – visította a kismalac. „Nem engedlek be!” A Farkas fogasan elvigyorodott. „Akkor én addig fújok-fúvok, amíg a házadat rommá nem fújom!” A Farkas mély lélegzetet vett. Annyi levegőt szívott be, hogy a mellkasa óriási léggömbként kidagadt. A fák meginogtak, a levelek pedig a lába körül kavarogtak. A kismalac remegve bújt el a széke alatt. A Farkas előrehajolt, készen arra, hogy kiengedje mindazt a levegőt.

FÚÚÚ! A Farkas hatalmas széllökést fújt! A szalmaháznak esélye sem volt. Az aranyszínű szálak szerteszét repültek – a fákra, az égre és a földre. A ház eltűnt! A kismalac visítva fakadt, és futni kezdett a négy kis lábán. „Segítség! Segítség!” – kiáltotta. Szélsebesen rohant, fülei a háta mögött csapkodtak. A Nagy Gonosz Farkas megnyalta a száját, és utánaeredt. Nagy mancsai a földutat döngették. A kismalac hallotta, hogy a Farkas egyre közelebb ér. Már szinte érezte a Farkas forró leheletét a kunkori farkincáján! Nem sokkal előtte a kismalac meglátta a testvérét, aki egy új, rőzséből készült ház mellett állt. Már csak néhány lépésre volt tőle!

A második kismalac a favágótól gyűjtött rőzséből építette a házát. Kicsit erősebb volt, mint a szalma, tele gallyakkal és ágakkal, amiket összefont. Látta a testvérét futni, és gyorsan kinyitotta az ajtót. Az első malac berontott, és CSATT! Épp időben bezárták az ajtót. „Megmenekültünk!” – lihegte az első malac. „Ne aggódj” – mondta a második malac. „Az én rőzseházam erős.” De odakint elcsendesedett az erdő. A madarak abbahagyták az éneklést. A két kismalac összebújt a sarokban. Aztán két hegyes fül árnyéka jelent meg az ablakon. „Kismalacok, kismalacok, engedjetek be!” – mordult fel a hang, hangosabban, mint korábban. „Nem, nem! A kunkori farkincánkra mondjuk!” – kiáltották együtt a testvérek. A Farkas felmordult. „Akkor én addig fújok-fúvok, amíg a házatokat rommá nem fújom!” A rőzseház megreccsent és megnyikordult. A Farkas arra készült, hogy erősebben fújjon, mint valaha.

A Farkas nekiveselkedett. Fújt egy nagyot. Majd – ORDÍTOTT! Viharszerű erővel fújt! A rőzsék zörögtek és remegtek. Reccs! Ropsz! Patt! A fa falak hajladozni kezdtek. A tető felemelkedett a ház tetejéről! Szörnyű csattanással a rőzseház egy halom tűzifává omlott össze. A két kismalac kikászálódott a romok alól. Csupa por voltak, de nem álltak meg, hogy lerázzák magukról. Futottak! Futottak a domb felé, ahol a harmadik testvérük élt. A Farkas most már dühös volt. Nagyon éhes és nagyon mogorva volt. Utánuk iramodott, és csattogtatta az állkapcsát. Csatt, csatt, csatt! A malacok egy gyönyörű piros házat láttak maguk előtt. Nagyon masszívnak tűnt. Az ajtaja nehéz tölgyfából készült. Feléje igyekeztek, de a lábuk már kezdett elfáradni. A Farkas a sarkukban volt!

A harmadik kismalac volt a legokosabb és a legszorgalmasabb mind közül. Napokig rakta a nehéz vörös téglákat, és ragacsos habarccsal tapasztotta össze őket. Meghallotta a zűrzavart, és kitárta nehéz tölgyfaajtaját. Két testvére bezuhant rajta, lihegve és fújtatva. CSENDÜL! A harmadik malac bezárta az ajtót, és egy nagy vaskulccsal kulcsra is fordította. „Itt biztonságban vagytok” – mondta a harmadik malac nyugodtan. Tüzet rakott a kandallóban. Odakint a Farkas a nehéz ajtót döngette. DÖNG! DÖNG! DÖNG! „Kismalacok, kismalacok, engedjetek be!” – üvöltötte. „Nem, nem! A kunkori farkincánkra mondjuk!” – kiáltotta mindhárom malac. A Farkas nevetett. „Akkor én addig fújok-fúvok, amíg a házatokat rommá nem fújom!” Élete legnagyobb lélegzetét vette. Az arca lilára váltott. Addig fújt, amíg a fű lelapult és a fák meghajoltak. A szél belekapott a házba – FÚÚÚ!

A téglaház meg sem mozdult. Még csak meg sem rezdült! A Farkas újra fújt. És újra fújt. Addig fújt, amíg már egyáltalán nem maradt levegője. Zihálva és köhögve esett a fűre. A téglaház magasan és erősen állt a kék ég alatt. A Farkas rájött, hogy ezt a házat nem tudja elfújni. Nagyon dühös lett! Oda-vissza járkált, magában morogva. Nézte az erős falakat. Nézte a bezárt ajtót. Aztán felnézett. Meglátta a kéményt a tetőn. Széles volt és nyitott. Ravasz mosoly terült szét a Farkas arcán. „Ha nem tudok befújni” – suttogta –, „akkor fentről jövök le.” Elkezdett felmászni a ház oldalán, karmait a téglákba mélyesztve. Serc-surc, serc-surc. Bent a malacok meghallották a kaparászó hangot a tetőn. A kandallóra néztek. Aztán egymásra.

„A tetőn van!” – suttogta az első malac. „Lejön a kéményen!” – kiáltotta a második malac. De a harmadik malac csak mosolygott. „Gyorsan” – mondta –, „vegyétek le a fedőt a nagy fazékról!” Egy hatalmas vasfazék lógott a kandallóban, pont a kémény nyílása alatt. A víz benne forrt és fortyogott. A három malac levette a nehéz fedőt, és várt. Fent a tetőn a Farkas megnyalta a száját. „Jövök már, kismalacok!” – kiáltotta. Belendítette a lábát a sötét kéménybe, és elengedte magát. Huss! Lejjebb és lejjebb csúszott a sötét járatban, egyre gyorsabban! Azt hitte, egyenesen egy finom vacsorába csúszik. De nem a padló felé csúszott. Hanem egyenesen a fortyogó, forró vízzel teli fazék felé!

CSOBB! A Farkas egyenesen a forró vízbe esett! „JAJ!” – vonyított. Úgy lőtt ki a fazékból, mint egy rakéta, visszarepült a kéményen, és legurult a tetőről. Elszaladt az erdőbe, megpörkölt farkát fogva, és egészen hazáig vonyított. Soha, de soha többé nem jött vissza, hogy a három kismalacot zaklassa. A három testvér a szobában táncolt, énekelt és nevetett. A két testvér megtanulta a leckét: a kemény munka meghozza gyümölcsét. Mindannyian boldogan és biztonságban éltek együtt az erős téglaházban, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Vége.