Hol volt, hol nem volt, messze vidéken, egy gyönyörű nyári napon. A búza aranylott, a zab zöldellt, és lent a vízparton egy Kacsamama ült a fészkén. Már nagyon régóta kotlott. A tojások egymás után kezdtek feltörni. Csip! Csip! Apró sárga fejecskék bukkantak elő. „Háp! Háp!” – mondta Kacsamama, és a kiskacsák mind a nagy, zöld világot nézték. De egy tojás még ott maradt. Nagyon nagy volt és nagyon csendes. Egy idős kacsa jött látogatóba, és a fészekre nézett. „Ez egy pulykatojás!” – figyelmeztetett. „Hagyd békén, és menj, tanítsd meg a többieket úszni.” Kacsamama a nagy tojásra nézett. „Nem, már ilyen sokáig ültem rajta” – mondta. „Ülök még egy kicsit.” Hirtelen a nagy tojás megbillent egy kicsit. Ropsz! Egy darab héj lehullott róla.

Kibukfencezett az utolsó fióka is. De te jó ég! Nem volt sárga és pelyhes. Nagy volt, szürke és nagyon esetlennek tűnt. „Ez egy szörnyen nagy kiskacsa” – mondta Kacsamama. „Egyáltalán nem hasonlít a többiekre.” Másnap reggel ragyogóan sütött a nap. Kacsamama levitte a családját a vizesárokhoz. Csobb! Beleugrott a vízbe. „Háp! Háp!” – hívta őket, és a kiskacsák egymás után ugrottak be. A víz ellepte a fejüket, de azonnal felbukkantak, és gyönyörűen lebegtek. Aztán a nagy szürke következett. A sáros part szélén állt. Az idős kacsa azt mondta, hogy ő egy pulyka, a pulykák pedig nem tudnak úszni. Kacsamama visszatartotta a lélegzetét, amint a szürke beugrott.

Úszott! Sőt, nagyon jól úszott, magasan tartva a fejét. „Nem pulyka” – mondta büszkén Kacsamama. „Gyertek, gyerekek! Megyünk a baromfiudvarba, hogy találkozzunk a többi állattal.” De a baromfiudvar zajos, ijesztő hely volt. A többi kacsa a szürke testvért bámulta. „Nézd, milyen csúnya!” – sziszegte egy kacsa, és nyakon csípte a szürke kiskacsát. Még a tyúkok is csipkedték. Egy nagy pulyka felfújta magát, mint egy dagadó vitorlájú hajó, elvörösödött, és hangosan gágogott a szegény kiskacsa arcába. Nap nap után egyre rosszabb lett. Még a saját testvérei is azt mondták: „Bárcsak elkapna a macska, te csúfság!” A szegény kiskacsa az alacsony kerítésre nézett. Szomorú volt és félt.

Döntött. Becsukta a szemét, és átrepült a kerítésen! A bokrokban lévő kismadarak ijedtükben elröppentek. „Azért, mert olyan csúnya vagyok” – gondolta a kiskacsa. Addig futott, amíg el nem ért a nagy mocsárhoz, ahol a vadkacsák éltek. Fáradt volt és magányos. Két napig ott maradt, próbált a nádasban elbújni. Hirtelen—Puff! Puff! Vadászok voltak mindenütt a mocsárban! A puskaporfüst felhőként lebegett a víz felett. Csobb! Vadászkutyák ugrottak a vízbe, és eveztek a sárban. A szegény kiskacsa halálra rémült. Elfordította a fejét, hogy a szárnya alá dugja, de éppen akkor egy félelmetesen nagy kutya jelent meg közvetlenül előtte! Kilógott a nyelve, és a szemei villogtak. A kutya a nagy orrát a kiskacsához nyomta.

A kutya szimatolt... aztán csobb! Elment anélkül, hogy hozzáért volna. „Ó, hála az égnek” – sóhajtott a kiskacsa. „Olyan csúnya vagyok, hogy még a kutya sem akar megharapni.” Mozdulatlanul feküdt, amíg le nem ment a nap. Aztán futott, ahogy csak a lába bírta. Vihar kerekedett. A szél olyan erős volt, hogy a kiskacsának a farkára kellett ülnie, hogy el ne fújja! A sötétben meglátott egy kis kunyhót. Régi volt és rozoga, de menedéket nyújtott. Az ajtó alsó zsanérja letört, így egy rés maradt rajta, amin éppen átfért. Reszketve és vizesen a kiskacsa becsúszott. De a ház nem volt üres. A sarokban izzó szemek figyelték.

Egy idős asszony élt ott a macskájával és a tyúkjával. A macska tudta domborítani a hátát és szikrákat szórt. A tyúknak rövid kis lábai voltak, és jó tojásokat tojt. Reggel meglátták a furcsa kiskacsát. „Tudsz tojást tojni?” – kérdezte a tyúk. „Nem” – mondta a kiskacsa. „Tudod domborítani a hátad és dorombolni?” – kérdezte a macska. „Nem” – mondta a kiskacsa. „Akkor haszontalan vagy” – mondták. A kiskacsa a sarokban ült, és szomorkodott. Emlékezett a friss levegőre és a napsütésre. Emlékezett, milyen jó érzés volt a vízen lebegni. „Szeretnék úszni egyet” – mondta a kiskacsa a tyúknak. „Megőrültél” – kotkodácsolt a tyúk. „Kérdezd a macskát. Ő a legokosabb, akit ismerek. Kérdezd meg tőle, hogy szeret-e úszni!” Az ajtó nyitva állt. Kint az őszi szél fújta a leveleket.

A kiskacsa tudta, hogy nem a kunyhóba való. Kitotyogott az őszi világba. Úszott és bukdácsolt, de minden állat figyelmen kívül hagyta, mert olyan csúnya volt. Egy este, napnyugtakor, egy csapat gyönyörű madár bukkant elő a bokrok közül. A kiskacsa még soha nem látott ilyen szépet. Vakítóan fehérek voltak, hosszú, kecses nyakkal. Hattyúk voltak. Furcsa, hangos kiáltást hallattak, kitárták fenséges szárnyaikat, és egyre magasabbra repültek. A rút kiskacsa pörgött a vízben, mint egy kerék, és nyújtotta feléjük a nyakát. Jobban szerette őket, mint bármit valaha. De közeledett a tél. Az idő egyre hidegebbre fordult. A tó befagyott. A kiskacsának folyamatosan kellett a lábaival eveznie, hogy a víz ne fagyjon be teljesen. Hirtelen túl fáradt lett a mozgáshoz. A jég bezárult körülötte, fogságba ejtve a lábait. Bele volt fagyva a jégbe!

Kora másnap reggel egy gazda jött arra. Meglátta a szegény madarat, a csizmájával feltörte a jeget, és hazavitte. A parasztház melege visszahozta az életbe a kiskacsát. De a gazda gyermekei játszani akartak vele, a kiskacsa pedig halálra rémült! Azt hitte, bántani akarják. Pánikba esve felrebbent –csobb!– egyenesen a tejesvödörbe! A tej szétfröccsent mindenfelé. A gazda felesége felsikoltott és a levegőbe kapta a kezét. A zajtól megriadva a kiskacsa a vajasköpülőbe repült, majd a liszteshordóba! Ó, micsoda látvány volt! A gyerekek nevettek, a kutya ugatott, a feleség pedig egy piszkavassal kergette. Az ajtó kivágódott. A kiskacsa kivergődött a hóba. Dermesztő hideg volt, és nem volt hová mennie.

Túl szomorú lenne elmesélni mindazt a viszontagságot, amit a szegény kiskacsa elszenvedett azon a hosszú, kemény télen. De túlélte. Végül a nap újra melegen kezdett sütni. A pacsirták énekeltek. Tavasz volt! A kiskacsa meglegyintette a szárnyait. Erősebbnek érezte őket, mint korábban. Addig repült, amíg egy nagy kertben, almafák és orgonabokrok között landolt. És ott, a vízen úszva, három gyönyörű fehér hattyú volt. „Odarepülök hozzájuk” – gondolta. „Talán halálra csipkednek, mert olyan csúnya vagyok, de nem érdekel. Jobb, ha ők ölnek meg, mintha a kacsák csípnének vagy a tyúkok csipkednének.” A fenséges madarak felé úszott. Azok felborzolt tollakkal siettek felé. „Öljetek meg!” – suttogta a szegény teremtés, és lehajtotta a fejét a vízre, várva a véget. De ahogy lenézett, meglátta a saját tükörképét a tiszta, kék vízben.

Nem egy esetlen, sötétszürke madarat látott. Egy hattyút látott! Többé már nem volt rút kiskacsa. Egy gyönyörű fehér hattyú volt! A nagy hattyúk körbeúszták és a csőrükkel simogatták, hogy üdvözöljék. Néhány gyermek jött a kertbe kenyérrel és kaláccsal. A legkisebb gyermek felkiáltott: „Nézzétek! Van egy új!” A többi gyermek pedig azt kiabálta: „Igen, egy új érkezett! Ő a legszebb mind közül!” Az idős hattyúk meghajoltak előtte. Az új hattyú nagyon szégyenlősnek érezte magát, és a szárnya alá rejtette a fejét. Nagyon boldog volt, de nem büszke, mert a jó szív sosem büszke. Megborzolta tollait, meggörbítette karcsú nyakát, és arra gondolt: „Soha nem álmodtam ilyen boldogságról, amikor még a rút kiskacsa voltam.” És boldogan élt, míg meg nem halt.